Saigon

A települést valószínûleg az I. és a VI. században, mint halászfalut alapították a khmerek. Prey Nokor néven a khmerek legfontosabb kikötõje, kereskedelmi központja volt, míg a vietnamiak el nem foglalták a XVI. században.

A franciák 1859-ben érkeztek a vidékre, majd alig pár év múlva Saigon lett Francia-Indokína fõvárosa egészen a francia fennhatóság végéig, A vietnami háború befejezõdéséig, 1975-ig, Dél-Vietnam fõvárosa volt Saigon. Miután 1975-ben Dél-Vietnám is kommunista lett, a város és lakosainak többsége a káosz és a zavar állapotába süllyedt. Az amerikaiak távozása után 1976-ban az új kormány a településnek a Ho Shi Minh Város nevet adta.

A Vietnami Kommunista Párt 1986-ban bevezette a megújítás programját, mely reformcsomag kisegítette Vietnámot és Saigont a gazdasági válságból, többek között azzal, hogy drasztikusan megváltoztatta az ország gazdasági külkapcsolatait. Megnyíltak a kapuk a multinacionális vállalatok elõtt, grandiózus építkezések kezdõdtek és Saigon egyik pillanatról a másikra nyüzsgõ nagyvárossá vált. Felhõkarcolók emelkednek a magasba, sorra nyíltak a csillogó plázák és bevásárló központok. A reformok azonban nem csak a külföldi tõkét hozták mozgásba, hanem a helyiek vállalkozó kedvét is meghozták. A vietnámiak képesek egy talpalatnyi helyen - részint a házak utcafrontján, míg a hátsó traktusban vagy az emeleten él a család - üzletet nyitni. Egyszerre akár kettõt, hármat is. Nem ritka a fodrászat, esküvõi ruhaszalon, ajándékbolt vagy a régiség és fûszerbolt kombináció. És mindezt fennhangon hirdetik, fényreklámmal, ahogy azt illik. Elképesztõen sok itt a színes reklámtábla: Saigon, a "fények oázisa". Saigonban az alku a vásárlás része, és mint ilyen, elvárt, sõt kötelezõ! Akkor jó, ha a mi visszafogott európai megítélésünkhöz mérten már-már szemtelenül arcátlan.

Vietnámban sokakat megfog az ország olcsósága. Az úszó piac, az itteni nagyker. Hatalmas csónakok - mozgó boltok - ezrei kavarognak a Mekongon. Bármit be lehet itt szerezni, nincs lehetetlen. A eladni kívánt terméket botra kötik, és a magasba emelik.

A "kistigris" - ahogyan Vietnámot nevezik - szédületes tempóban halad elõre. Az éves gazdasági növekedés 10 százalék körüli. Tíz esztendõvel ezelõtt még a bicikli volt a legnépszerûbb jármû, manapság mindenki motorra váltott. Több millió robogó és kismotor rója az utcákat. Teljes a káosz: eszeveszetten cikáznak minden kis rést, egérutat megtalálva, közben pedig nyomják a dudát, mintha muszáj volna. Ember legyen a talpán az a turista, aki az elsõ napokban le mer lépni a járdáról. De csak lépni kell bátran, s a motoros-áradat az embert kikerülve tülköl tovább.

Ami leginkább meghatározta Saigon arcát, az a francia jelenlét. Mindenfelé francia gyarmati épület, borostyán-sárga villák sorakoznak a gondozott parkokkal körülvett, széles sugárutakon, minden sarkon kapható bagett és mini cukrászdák kavalkádja csalogatja a járókelõket. És nem káprázat, tényleg a Notre Dame-ra bukkannak az egyik sugárúton, azaz a párizsi kicsinyített mására. Ez abból az idõbõl származik, amikor a várost Kelet Párizsának és a Távol-Kelet Gyöngyének is nevezték.

Saigonban élénk az éjszakai élet. A Diamond Plaza tetõterasza alatt csak úgy lüktet a tízmilliós metropolisz, amely piaci, pénzügyi, illetve szórakozó negyedeinek köszönhetõen olyan, mint egy nagy, nyitott bevásárlóközpont.