Főoldal / Beszámolók / A varázslatos Phi Phi szigetek

A varázslatos Phi Phi szigetek
Egzotikus nyaralás és merülések

A két sziget, a Phi Phi Don és Phi Phi Lae a Nopparat Thara Tengeri Nemzeti Park része. Hogy méltó erre, azt az itt átélt élményeink mindenképpen alátámasztják. Mivel a szigetekre közvetlen repülõjárat nincs, és mert szerettünk volna az országból minél többet megismerni, ezért búvártúránk elsõ állomása Thaiföld fõvárosa, Bangkok volt. Meleg, párás levegõ, barátságos, mosolygós emberek, emeletes autópályák mindenhol a városban, hatalmas forgalom és zsúfoltság. Talán így lehetne jellemezni az elsõ benyomásunkat. Egy turista akár hetekre is találhat magának különleges látnivalót ebben a metropolisban, nekünk azonban sajnos csak két napunk volt a nézelõdésre.

Az elsõ napra a királyi palota megtekintését tûztük ki célul. Ahogy odaérkeztünk, a belépõjegyeket már egy igazi, kiadós trópusi esõben váltottuk meg, még szerencse, hogy a bejáratnál minden árus egyszerre esernyõt kezdett el árulni. Az épületegyüttes hatalmas területen fekszik, két óra alatt csak egy kis részét sikerült végigjárni. Monumentális méretek, hihetetlen mennyiségû aranyfesték, sárkányok, szörnyek és különleges, kecses keleti formák jellemezték általában a palota épületeit. Egy európai szem számára még esõfüggönyön keresztül is lenyûgözõ látványt nyújt.A második napon a csoport egy része délre utazott, a Damneon Saduak úszópiachoz és a Nakhom Pathom-i rózsakertbe, míg a másik része, velem együtt északra, Ayutthaya romvárosba. A 17-18. században ez volt az ország fõvárosa, de a szomszédos burmaiak lerombolták. Akit érdekel a keleti építészet és lázba hoz a letûnt korok misztikus varázsa, semmiképp ne hagyja ki ezt a látnivalót!

Másnap délelõtt a Thai légitársaság belföldi gépével továbbrepültünk utunk igazi célja, a Phi Phi szigetek felé. Egyórás repülés után Phuket szigeten landoltunk és a szintén egyórás autóutat a kikötõig ismét trópusi esõben tettük meg, dacára annak, hogy már egy hete tartott a száraz évszak. Amíg a kompra vártunk, kis sétát tettünk a parton és betekintést nyerhettünk a hajóépítõk munkájába. Eljött a beszállás ideje és mi értetlenül néztük a komphajóval megegyezõ méretû csomag hegyet. A végén természetesen minden és mindenki felfért és mi a korlátnál állva figyeltük a sziget távolba veszõ kontúrjait. Két óra hajózás után már felismerhetõ volt a távolban kibontakozó két egymás mellett fekvõ Phi Phi sziget. Függõleges sziklafalak, buja trópusi növényzet, színes madarak és majmok által keltett ricsaj és szikrázóan fehér homokos öblöcskék. Ebben a látványban volt részünk, ahogy a komp északról megkerülve a szigetet, a Thon Say öböl felé tartott. Az öböl hatalmas volt, több kilométer hosszú sekély homokos parttal, melyen bungalók és éttermek kígyóztak váltakozva a kókuszpálmák és a burjánzó növényzet között. A sekély, smaragdzöld vízben fából készült csónakok tucatjai ringatóztak, mindegyikük orrán színes virágfüzérrel, mely a hajó lelkét jelképezi. A látvány kicsit emlékeztetett egy múlt században játszódó filmjelenethez, hogy miért, azt csak akkor kezdtük megérteni, mikor a kikötés után a szállásadók kétkerekû kézikocsikra kezdték pakolni hatalmas mennyiségû csomagjainkat. Ennek oka, hogy a szigeten nincsenek autók, motorok, semmilyen géppel hajtott jármû és igazi utak sincsenek, csak ösvények és kövezett gyalogutak. A nyaralásunkat kipufogógáz és motorzaj biztosan nem zavarhatja.
Ahogy furakodtunk elõre a két méter széles fõutcán, mindkét oldalon bazár, pecsenyesütõ és masszázs szalon váltogatta egymást, esetenként egy-egy nagyobb étteremmel és búvár bázissal megtûzdelve.
Fél óra múlva már szobakulcsokkal a kezünkben kerestük a kulcshoz illõ bungalót a sok egyforma épület között. Hangulatos kis házaink fából készültek, légkondicionáltak, gyönyörû pázsittal körülvéve, húsz méterre a tengertõl. Beköltözés után a legtöbben csak ültek a teraszon és várták a hamarosan bekövetkezõ naplementét. Amíg a többiek ilyen "unalmas dologgal" foglalkoztak, én bejelentettem a csapatot a búvár bázison, hiszen a holnapi nap már a búvárkodásról szól.

Következõ nap reggel kilenckor a merülésvezetõk már a kikötõben vártak ránk. A hajó, mely öt napon át szállított bennünket a szebbnél szebb helyekre, 20 m hosszú és két emeletes volt, kifejezetten búvárkodáshoz építve. A feljutás ugyan minden reggel felért egy artistamutatvánnyal, mivel ebben a kis kikötõben a hajók csak egymáshoz kötve fértek el, így négy-öt másikon is át kellett mászni, míg a sajátunkra feljutottunk. Az utazás harminc perce fokozott izgatottságban telt el. Rövid eligazítás, a csoportok beosztása és már kezdtük is a merülést az elsõ zátonynál, a közel harminc fokos vízben. A zátony formája egy hatalmas dombhoz hasonlított, az élõvilág gazdagsága pedig rendkívüli volt! Óriási, színes halrajok, néha egy-egy nagyobb testû sügér, számtalan fajta kemény- és lágy korall mindenütt, melyek úgy álltak ki a tengerfenékbõl, mintha kis fák lennének. Még azok a búvárok is elcsodálkoztak, akik szeme a Vörös tengerhez szokott. A mélység 10-20 m között váltakozott és néha gyenge áramlással találkoztunk.
A merülés után, visszatérve a hajóra egymás szavába vágva meséltük élményeinket. Ebédidõben a kapitány a közelben lévõ kis szigetek között keresett egy festõi szépségû öblöt és lehorgonyzott. Úgy tûnik, ez a paradicsomi táj másnak is felkeltette az érdeklõdését, ugyanis mint kiderült, néhány éve itt forgatták a Beach címû filmet Leonardo Di Caprio fõszereplésével. Napozás, úszkálás, pár bátortalan lépés a dzsungelben és már indultunk is a következõ zátonyhoz. Úgy tûnik, a meglepetéseknek még nincs vége, mert mindamellett, hogy talán még szebb látványban volt részünk, egyszer csak felfedeztünk egy a homokos fenéken pihenõ három méter körüli leopárd cápát. Pöttyös bõre és furcsa formájú szája eltér a hagyományos húsevõ rokonaiétól. Lehet, hogy hozzászokott a búvárokhoz, vagy más okból, de engedte, hogy mellé hasaljunk a homokba és fényképeket készítsünk. Szédületes élmény volt.
Ebédre általában a bázis által készített tonhalas szendvicset fogyasztottunk a hajón, már amikor szántunk erre idõt sznorkelezés közben. Bárhol kötöttünk ki a merülések között, nagyon gazdag halállománnyal találkoztunk és ezt persze meg kellett nézni, hiszen fõként ezért jöttünk. Egyik alkalommal a kapitány megtréfált néhány búvárt, gondolom, már nem elõször. Gyenge angolságával elmagyarázta, hogy itt sokszor megharapják a halak a strandolókat. Ezek után, elõre felaprított kenyérdarabkákat dobott a vízbe a fürdõzõk közé. A 8-10 cm-es halakból álló raj hihetetlen lendülettel rávetette magát a morzsákra, miközben számtalan nekiúszott a strandolóknak. Ezt persze hatalmas sikítozás és a vízbõl kimenekülés követte, miközben páran jót nevettek ezen.

A következõ napon más irányba vitt bennünket a hajó és a merülõhely szerkezete is eltérõ volt. Egy teraszos formájú helyen merültünk elég erõs áramlásban. Itt jóval több nagy korall fa volt, mint eddig, de az igazi különlegesség az volt, hogy legalább négy alkalommal találkoztunk . A fekete-fehér színû, gyorsan mozgó kígyók látványa már eleve nem gyakori, de ennyit látni, az egészen ritka.A délutáni merülés sem fukarkodott a meglepetésekben. Mindamellett, hogy a zátony hemzsegett az élõlényektõl, hatalmas méretû tintahalakkal találkoztunk. Jó néhány percig nem lehetett a csoportot továbbvinni, mindenki odáig volt a látvánnyal. A tintahalak nem voltak félénkek és legalább egy méterre közel engedtek magukhoz. Tovább haladva egyre nagyobbakkal találkoztunk, egészen az 50 cm-es nagyságig. Szivárványszínû volt a hátuk és a közeledésünkre állandóan változtatták a színét. Mikor már azt hittük, hogy mindent láttunk, egy hatalmas példány násztáncát kezdtük el figyelni, majd néhány perc múlva megkezdõdött a párzás, mely közben egy bizonyos ütemben mozogtak együtt a keskeny kis uszonyaikkal. Hát ennél a merülésnél nem sokat kellett úsznunk, annál többet fényképezni.
A harmadik merülési napon egészen távoli helyre hajóztunk el, ahol a két merülésre szánt zátony egészen közel volt egymáshoz. A különlegességét a helynek az adta, hogy itt sokkal inkább a lágykorallok voltak a jellemzõek. Hatalmas, a fenékbõl kitüremkedõ sziklazátonyok voltak, legalább 30 m merülési szintkülönbséggel. Sajnos itt az áramlás meglehetõsen erõs volt, de megérte ennyit utazni. Soha sem láttunk ennyiféle színû lágykorallt és ilyen hatalmas méretûeket. Ahogy az áramlás mozgatta a korallokat, az egész színes víz alatti hegyoldal folyamatosan hullámzott, lüktetett. Ilyet sem láttunk eddig!
A következõ napokon még több különbözõ zátonyt látogattunk meg és szinte mindegyiknél várt ránk valami különleges, találkoztunk polipokkal és néhány, közel egy méteres fûrészes sügérrel. Szerencsére az a leopárd cápa sem az utolsó volt, amit elsõ nap láttunk. Még két alkalommal találkoztunk ezzel az élõlénnyel, bár rövidebb ideig, mint elõször. Hosszú, keskeny farkával, lassú, méltóságteljes úszással haladt el mellettünk, míg el nem tûnt a látómezõnkbõl.
Az utolsó nap utolsó merülése is rendkívülire sikeredett. Három évvel ezelõtt a menetrendszerinti komphajó, a King Cruiser nem érkezett meg a szigetre, ugyanis útközben, mûszaki hiba miatt elsüllyedt. Az utasokat mind kimentették és az egyórás esemény alatt egy turista az egészet egy videofilmre rögzítette a mentõcsónakból. Az egyik nap a bázison meg is nézhettünk ezt a filmet, igen érdekes volt. Ezek után úgy megmerülni egy hatalmas, három emeletes roncsot, hogy elõtte láttuk elsüllyedni azt, hát, semmihez sem hasonlítható élmény volt! A természet már ennyi idõ alatt is nagyrészt birtokba vette a roncsot, mely már mesterséges zátonyként mûködik. Többször is láttunk murénát a többnyire oldalt nyitott szintek némelyikén és egyébként is gazdag élõvilággal találkoztunk. A hajócsavar 35 m mélységben látható, közvetlenül felette van a hatalmas lenyitható hátsó rámpa, mely félig kinyílott a süllyedés közben. A japán merülésvezetõ annyi helyiségen vitt bennünket keresztül, hogy már úgy éreztük, mintha egy hatalmas óceánjárón merülnénk.

Az estéink nagyon változatosak voltak, rászoktunk a thai masszázsra (nem sex masszázs!) és ezt szinte minden este beiktattuk a programba. Kalandozás és vásárlás a bazárokban szintén megszokott esti programmá vált, mint ahogy az Internet Caffe látogatása is, ugyanis így kommunikáltunk az otthoniakkal. Szinte minden este egy másik éttermet próbáltunk ki, így átfogó képet kaptunk a thai konyhamûvészetrõl, egyes esetekben a vikingnek öltözött szakács mûsorával színezve. Szerintem mindenféle herkentyût ettünk, ami csak a tengerben él, legalábbis remélem, hogy a nagyja annak, amit ettem, valaha tengerben élt! Nem emlékszem, hogy egyetlen este is sikerült volna éjfél elõtt lefeküdni, hisz nem akartunk semmibõl kimaradni vagy valamit elmulasztani.

Az utolsó két napon már nem merültünk, így volt idõnk a szigetet is felfedezni. Elõször a szomszédos szigeten lévõ Viking barlangot látogattuk meg. Hatvan-hetven méteres hatalmas csarnokok, szinte a hegy magasságával megegyezõ méretben, soha nem látott méretû cseppkövek, talán tényleg a vikingek által készült barlang rajzok a falakon, melyek 3-4000 évesek lehetnek és bokáig érõ fecskeürülék. A barlang felsõ részeiben ezrével élnek a fecskék és a helyi lakosok évente egyszer engedélyt kapnak a fészkek egy részének leszedésére, leveskészítés céljából.
Hosszú bambuszrudakat kötnek össze és ezen másznak fel a szédítõ magasságba. A fecskefészek-leves állítólag igen ritka csemege, de az alapanyagot látva nem mondhatnám, hogy megkívántam volna.
Délután megmásztuk a sziget dzsungellel benõtt hegyét, ami sokkal nehezebb volt, mint amilyennek elõtte látszott, de azért a látványért megérte.
Másnap kivitettük magunkat csónakokkal abba az öblöcskébe, ahová a hegyrõl rendszeresen lejönnek a majmok. Elõször nem értettük, hogy más csónakokból miért nem szállnak ki, miért csak onnan fotóznak. Pár perc múlva, mikor egy nagy majom csapat bekergetett bennünket a vízbe, már mi is tudtuk. Mindenesetre a csónakokban jól szórakoztak a nézelõdõk, ahogy menekültünk a cukorka elfogyása után kicsit agresszívvá váló negyven centis majmok elõl.

Az utolsó este az emlékezésé volt, elmeséltük, kiértékeltük élményeinket és kicsit mindenki szomorú volt, hogy ilyen hamar elszállt ez a tizenegy nap. Reggel kishajót béreltünk, ezzel kiváltva a kompra felpakolás kényelmetlenségeit. Ahogy a hajó lassan távolodott a szigettõl, minden tekintet hátrafelé szegezõdött és talán jól láttam, de mintha az elérzékenyülés jeleit véltem volna felfedezni társaimon.

Malmos Attila
2009 március

In memoriam Phi Phi

A túránk után nem sokkal, december 26-án a Dél-Ázsiai szökõár szinte teljesen letarolta a többnyire lapos szigetet. A pusztítás iszonyatos volt, szinte minden épületet, szállodát, bungalót elmosott a szökõár. Sok száz helybéli és turista halt meg azon a napon. A barátok, akikkel ott ismerkedtünk meg, a bázis dolgozói, akik mosolyogva és boldogan vittek bennünket a szebbnél szebb helyekre, közülük is sokan lelték halálukat a katasztrófában.
Április elején Thaiföld közleményt adott ki, melyben a sziget teljes újjáépítésérõl tájékozattak bennünket. Talán lassan újra beindul turizmus, de még hosszú idõnek kell eltelnie, hogy a katasztrófa emléke végleg elkopjon.