Korcula búvártúra
korculai élménybeszámoló

...alkalommal annyira megérintett bennünket a sziget szépsége, a víz alatt átélt élmények sokasága és a merülõhelyek változatossága, hogy ezt újra át szerettük volna élni, aztán azon vettük észre magunkat, hogy néhány év után már hagyománnyá vált ez a búvártúra és minden második évben újra mûsorra tûzzük, méltán nagy érdeklõdéssel. Idén is összejött egy hajónyi búvár, ahogy ez már lenni szokott és szerencsésen minden résztvevõ meg is érkezett ezen az augusztus 16-i szombaton Lumbardába, Korcula szigetére.

Másnap reggel kilenc van és ez az elsõ merülési napunk. Összegyûjtöm a búvárigazolványokat, és már pakoljuk is fel a hajóra a búvárfelszereléseket. Az elsõ merülésre a légzõkészüléket már a parton összeszereljük és így helyezzük el a palacktartókban a hajón. A búvárruhák- at felakasztjuk a hajó két szélén a ponyva tartóra, az apróbb dolgokat pedig három nagy mûanyag ládába állítjuk bele. Ezzel a módszerrel kényelmesen elférünk a hajón, pedig összesen tizenkilencen vagyunk búvárok. A létszámban négy lengyel búvár is van, akiket a bázis vezetõje a mi elõzetes hozzájárulásunkkal vállalt be. Egy házaspár a két majdnem felnõtt gyermekével, akik meglehetõsen világot járt csapatnak számítanak, ami azonnal kiderül, ahogy beszélgetésbe elegyedünk az egyikük kubai sapkája apropóján. Eközben a hajó tempósan halad velünk és jobbra megkerüljük a félszigetszerû képzõdményt Lumbarda mellett. A déli oldalon nagyon hosszan, szinte egyenes vonalban sziklafal húzódik, mely falon található a merülõhelyek legtöbbje.

Alig negyven perc hajózás után megérkezünk az elsõ helyre, mely fentrõl olyannak tûnik, mint a többi hely. A neve Bile Glavice, mely egy fal, derül ki a briefing során. Két csoportban fogunk merülni egész héten, így állapodtunk meg, ez kényelmes felöltözést és elõkészületeket tesz lehetõvé, hisz csak kilenc búvár készül egyszerre. Az elsõ csoportot a bázis vezetõje, Miljenko viszi, a másikat pedig én. Talán hat méter a mélység a hajó alatt, ahol a lemerülünk, miután minden búvár sikeresen beállította a kisúlyozását. Kissé kelet felé haladunk a fal pereméig, mely merõlegesen kifelé fut a nyílt víz felé. Kb. tizenhat méternél érjük el a peremét és miközben fordulunk kifelé, lassan süllyedünk lejjebb. A fal nem függõleges, inkább lankás és csipkézett, illetve lassan mélyül és mi követjük a vonalát. Igyekszem minden résbe, hasadékba bevilágítani, kisebb gorgóniák, sárgás színû szivacsok, néhány csillag és úszkáló kisebb halakat látunk bennük. Közben átjutunk egy hõhatáron és az elõbbi huszonkét fokos vizet most tizenhat fokos váltja fel. Az egyik kiszögellésen egy megtermett sziklahalat fedezünk fel. A lámpánk fényétõl szerencsére nem riad el, így hosszasan szemlélhetjük. Harminc méter körül járunk és

éppen elhatározom, hogy ideje feljebb emelkedni, amikor egy vékony pálcika mozdul a falon. Azonnal közelebb helyezkedünk, mert ez bizony egy languszta egyik bajusza, ami kilóg az üregbõl. Közeledésünkre és a lámpa fényére beljebb húzódik. Fordulunk vissza és emelkedünk lassan a fal tetejéig. Itt vannak kisebb üregek, de a faltól távolabb már tengeri fû borítja a tájat. Figyelem a fehér köveket, melyek egy helyre vannak hordva, az a polip rejtekhelye. Rengeteg ilyet lehet látni, de egyikben sincs senki jelenleg. Csak türelem kell hozzá és szerencsénk lesz. Már majdnem a hajó alatt végre megtalálom, amit keresek. Az egyik üregben otthon van a polip és kissé ki is lóg belõle és máris szint változtat a közeledésünkre. Szeretjük a polipokat, jól el lehet velük tölteni az idõt, mert kíváncsiak és ha kicsit várunk, õk is felbátorodnak és meghálálják a türelmet, mint ahogy ez most is történt.

Áthajózunk a következõ helyig, mely alig húsz percre van az elsõtõl. Ez egy harmincnyolcban elsüllyedt hajó, a

neve Garda, mely megmenthetõ részeit kiszedték a vízbõl, de még így is elég látványt nyújt a búvárok számára. Egy kisebb öbölben található, így mozgásmentesen tudunk horgonyozni a nyugodtabb vízfelszín miatt. Szintén sekély mélységben süllyedünk le, másfél óra felszíni idõ után. Ez egy kicsit sekélyebb merülés lesz az elõzõnél. Az öböl jobb oldalán haladunk kifelé és lassan egyre lejjebb ereszkedünk. Van három nagyobb, felismerhetetlen vasdarab az oldalban, itt kell elkanyarodnunk balra, ki a homokos részre, de a látótávolság nem teszi lehetõvé, hogy lássuk már a roncsot. Elõször a kémény kettévált nagy hengerét pillantjuk meg. Kényelmesen át tudnánk úszni rajta. Néhány méter múlva már mindenhol a roncs maradványai látszanak. A bordázat egyértelmûen jelzi a néhai hajó formáját, bár a hatalmas lemezdarabok, melyek mindenhol egymásra dõlve fekszenek, már nagyobb fejtörést jelentenek. Belesve az üregekbe halakat láthatunk úszkálni. Van egy vékonyabb csõ valahol, emlékszem rá, abban egy tengeri angolna szokott lakni. Nem egyszerû megtalálni, de végül csak rálelek, de sajnos nincs benne, amit vártam. A víz valamiért hidegebb itt, mint délelõtt, alig tizenöt fokos, pedig csak huszonöt méteren vagyunk. Egy lepényhal vonja magára a figyelmünket és igyekszik mindig kicsit tisztesebb távolságra kerülni tõlünk. Lassan visszafordulunk és ugyanazon a lankás falon haladunk visszafelé, csak lényegesen sekélyebb mélységben. Megint számos polip fészket figyelhetek meg, de egyelõre csak üreset találok. Pár méter múlva a másik csoport vezetõjét pillantom meg és integet, valamit mutatni akar. Egy lyukba világít be és megpillantunk egy murénát, mely a megszokott módon tátog a szájával. Sok neki a búvár, emiatt visszahúzódik és eltûnik. Már majdnem a hajó alatt vagyunk, mire végre találok megint polipot. Ez egészen kicsi és egy kis mélyedésben trónol. Õ sem preferálja a sok búvárt egy helyen, emiatt tintát lövell és elúszik egy újabb rejtekhely felé.

Másnap reggel ugyanabban az idõben indulunk, de már lényegesen kevesebb idõ is elég az összekészüléshez. Ma más irányba megyünk, a Peljesac félsziget felé, a merülõhely neve Podobuce. Nagyjából ötven perc alatt érjük el és az idõ is mintha jobb lenne, mint tegnap. Fal merüléssel kezdünk ma is, de ez egy igazi, függõleges fal visszahajlásokkal. Tizenöt méter a hajó alatt a mélység, a csoport összerendezõdik az elmerülést követõ keveredés után, és nyugatnak vesszük az irányt a lassan mélyülõ fenék felett. Elõször nincs fû, mindenhol csupasz szikla az aljzat, majd a fal pereménél már a megszokott tengerifû borít mindent. Húsz méterrõl kezdünk el süllyedni egészen harmincöt méterig. A látvány csodálatos. A fal sûrûn be van nõve gorgóniákkal, az egészet elborítja, távolról, mintha egy világosbarna szõnyeg lenne, úgy tûnik. Szokatlan az Adrián ennyire sûrûn benõtt korall falat látni. A lámpával közéjük világítva még színesebbnek látszik a piros és sárga színû szivacsok és egyéb, számomra ismeretlen növények miatt. Nézegetjük a réseket, de langusztát nem találunk, viszont lassan emelkednünk kell. A fal görbülete miatt alig kell visszafelé haladnunk és már szinte a hajó alatt vagyunk. Közel húzódva a sziget falához a sekély vízben keresünk még látnivalót. Ezüstös színû, fekete csíkos, nagyobb halakból álló rajok úszkálnak körülöttünk, melyeket egészen apró fekete halak ezrei váltanak fel.

A második merülésre is maradunk a Peljesacnál, csak arrébb állunk pár kilométert. Megint egy roncs, de ez fiatalabb és nagyobb is, mint a tegnapi. A neve Boka, mely egy görög kereskedelmi hajó volt és állítólag a biztosítási pénz miatt szándékosan futtatták zátonyra. Alig tizenkét méter a mélység és óriási lekerekített sziklák között kanyargunk egészen addig, amíg elérünk a roncs farához. Már a hajócsavar is sejteti a hajó eredeti méretét, hatalmas lehetett. A sekély vízben az elmúlt évtizedek viharai és hullámai már darabokra törték a hajót, és egymásra borulva fekszenek a hatalmas darabok mindenütt, óriási területet beborítva. Jobbra kerülve indulunk tovább és a valamikori gépház, vagy szerviz mûhely romjai alá ereszkedünk be. Egy óriási esztergapad az elsõ dolog, amit találunk, majd nagy tartályok, vagy hengerek, de nem tudni, mi célt szolgáltak. Egy szûk folyosó következik, a falon mindenhol kábelkötegek futnak a távolba, de mivel egyre szûkül a járat, megfordulunk. Egy másik helység, melynek egyik oldala hiányzik, és tele van valamikori cementzsákokkal. Ezek most szabályos alakú gránit köveknek látszanak a víz alatt. Talán kémény lehetett, mert egy nagyon hosszú, kb. egy méter átmérõjû csövet találunk, amely a roncs belsejébe fut le, de csak bevilágítani tudunk, belemenni nem. Mindenhol találunk halakat a roncs belsejében, de csak mérsékelt mennyiségben. Az egyik üregbe bepillantva két egymás mellett fekvõ tíz centis skorpió halat pillantunk meg. A lámpa fényére felállítják a tüskés hátúszójukat, felkészülve a védekezésre. Nagy lapos lemezdarab mellett kis mozgásra figyelünk fel. Elõször nem kivehetõ, de közeledve rájövünk, hogy egy óriási polip az, mely a homokos aljzat színét teljesen felvette. Lassan bekúszik a lemez alá és

onnan már nem is tudjuk kicsalogatni. A roncs másik oldalán visszafelé indulunk, és néha kinézünk a sziklák felé. Érdemes ezt tenni, mert egy vödörnyi méretû lyukban mozog valami, de nehéz kivenni, hogy mi. Egy tarisznya rák, a hátára ránõve három anemona, mellyel együtt él és egyben álcázza is magát. Csak ritkán láthatunk ilyet. Érdekes is volt a merülés és komfortos is a hõhatár felett, emiatt hatvanöt percesre sikeredett.
A harmadik merülési napunk reggelén az elkészülés már rutin, emiatt már félórával elõbb ki tudunk futni. Az irány ismét a sziget déli oldala, egy új hely, melynek neve Przina. Ismét falnál kezdünk, de már mint egy jól összeszokott csapat. Minden ügyesebben és gyorsabban ment már, felöltözés, társellenõrzés, vízbejutás. Nincs nagy mélység a hajó alatt, talán nyolc méter, innen indulunk el déli irányba a nyílt víz felé a fal peremét keresve. Hamarosan, még húsz méter felett rálelünk, éppen ahol elkezdõdik. Elõször még kifelé fut és folyamatosan mélyül, de hamarosan kanyarodik balra. Rengeteg az üreg, alig gyõzünk bevilágítani mindegyikbe, hogy szép dolgokat találjunk. Hamarosan egy skorpió hal akad az utunkba, olyan kicsi, mint tegnap, de kezdetnek nem is rossz. Alig tíz méterrel arrébb ismerõs, hegyes pálcika látszik ki egy üregbõl. Közelebb húzódva rá is lelünk a gazdájára, egy megtermett languszta személyében. Folyamatosan mozgatja a két csápját, és nem zavarja szerencsére a lámpa fénye sem. Haladunk tovább, de éppen csak pár métert és még egy langusztára bukkanunk a fal egy másik résében. Itt megint eltöltünk egy kis idõt és lassan már indulnunk is kell visszafelé. Fordulunk és emelkedünk a falon, egészen a peremig és a tengeri fûvel borított fenéken meg-megállunk minden kisebb sziklaformációnál, hátha láthatunk valami érdekeset. Nem találunk, de már el is értük azt a keskeny kanyont, mely a barlanghoz vezet. Alig karnyújtásnyi hely van, egy búvár tud haladni a kanyonban, mely folyamatosan emelkedik, egészem három méterig. Itt találjuk a barlang bejáratot. Beúszni egyszerre csak két búvárnak lehetséges a barlang méretei miatt. A falakon körben színes képzõdmények, zöldek, sárgák, pirosak, fehérek. Nem tudni milyen növények, vagy álatok lehetnek. Ezen kívül halakkal találkozunk,

ahogy elúsznak mellettünk. Nagyjából tizenöt métert haladunk befelé és egy kicsit emelkedünk is. A barlang végében megfordulva és körülnézve látjuk, hogy a mennyezetet levegõ tölti ki, melyet az elmúlt években itt járt búvárok lélegeztek ki. Egy-egy kilégzés között a levegõ elsimulva a mennyezeten hatalmas tükröt képez a fejünk felett. Ezzel elvagyunk egy darabig, majd lassan kiúszunk, hogy a többiek is bejöhessenek. Miután mindenki kiér, indulunk a hajó felé. Megint integet a helyi vezetõ, aki közben visszaúszott a mi csoportunkhoz. Követjük egy nagyobb sziklaformáció felé és nézünk a résbe, ahová világít. Ismét termetes muréna les kifelé az üregbõl, de ami még érdekesebb, hogy egy kis kék tisztogató hal van szája sarkában, és nagyon dolgozik. Egészen közel ereszkedünk, mert az Adrián ez a látvány annyira ritka, hogy még nem is láttam eddig ilyet.

A következõ merülésre visszafelé indulunk és megint Peljesac félsziget felé. Több kisebb sziget van arra útközben, várhatóan az egyikhez megyünk. Ez így is lett, egy nagyobb sziget közelében a déli oldalon horgonyzunk le, a hely neve Lumbrela. Alig néhány perc múlva sajnos még egy búvárhajó parkol a közelünkbe, legalább tíz búvárral, ami már kicsit a hurghadai zátonyok érzését kelti bennünk . Egy víz alatti zátonynál állunk, melynek nem ér a felszínre a teteje, alig két méteren van a víz alatt. Sekély mélységben kezdünk, és azonnal elindulunk lefelé az alsó sziklafalhoz, mely körbefut a zátony körül. Mikor elérjük, balra fordulunk és alig pár méter után egy sziklatömb aljában ötven centis sziklahalat pillantunk meg. A lámpa fényében pirosas-barnás színû, kissé áttetszõk az oldalúszói, nagyon szép látvány. Ezzel elvagyunk egy darabig és a figyelmünket lassan magára vonja több sonkakagyló lent a homokban. Eddig alig láttunk belõle, most pedig rengeteg van ennél a zátonynál. Közeledésünkre és a lámpa fényére összezáródnak mind. Emelkedünk egy peremmel feljebb, itt is fut egy fal körben, csak sekélyebb mélységben. Leopárd csigát találok a sziklán, majd még egyet. Ez az elsõ csiga, amit ezen a túrán látunk. Tovább haladva megint csigára bukkanok, most kisebbek, de négyet számolok meg, majd megint arrébb két nagyobb, ezek már majdnem féltenyérnyiek. Valamiért ezt a helyet elõnyben részesítik, az már biztos. Kicsit tovább úszva a falon egy polip lapul elterülve, alig türemkedik ki a falból, csak véletlen, hogy észrevettem. Nem is örül túlzottan nekem, és hamarosan elúszik biztosabb rejtek után nézve. Már majdnem a zátony tetején vagyunk, mikor a legszebb fajta csigát megtaláljuk. A növényzet tetején mászik két példány, alig másfél centiméteresek. Végig a hátukon rostok vannak, kékes, lilás, fehéres színek váltják egymást, a formájuk rendkívül különleges. Már azt hisszük, hogy nincs több látnivaló, mikor a másik hajóról érkezõ egyik búvárt egy uszonnyal látjuk közlekedni a víz alatt, a másik lábán csak csizmát visel. Vajon mi lehet az oka ennek az energiatakarékos módszernek?

Negyedik merülési napunk éppen úgy kezdõdik, mint az elõzõek, csak ma sokkal melegebb van, mint eddig, igazi augusztusi kánikula. Megint dél felé indulunk és ráfordulunk arra a falra, amelynél már számos merülést végeztünk az elmúlt napokban. Rövid hajózás után a világító torony közelében horgonyzunk le, és rövid briefing után már készülõdünk is a merülésre. Ezt a helyet Raznjic-nak hívják. A hajó közelében alig öt méter a mélység és a ritkásan benõtt sziklák érdekes domború formákat alkotnak, mintha valamikor a közepes nagyságú hullámok sziklává váltak volna. Ezek között az egyre mélyülõ barázdák között indulunk el kelet felé, hogy elérjük a víz alatti sziklafalat. Legalább negyven métert teszünk meg így, mire elérjük a falat, mely függõlegesen fut lefelé, egészen harminc méterig. Balra fordulunk és süllyedünk majdnem a fal tövébe. Rengeteg hasadék, üreg váltja egymást, mindegyikbe bevilágítunk, hátha meglátunk valami érdekeset. Kisebb barlangszerû benyílás mellett haladunk el, majd megszakad a fal és ezt követõen élesen jobbra fordul. Mi is fordulunk és kezd kibontakozni az ok, amiért itt merülünk. Sûrûn gorgóniákkal benõtt az egész fal a tetejétõl az aljáig. Itt még nagyobbak a legyezõkorallok, mint a múltkori falnál és olyan sûrûn vannak, hogy szinte összeérnek. Sokáig haladunk így a színes fal mellett és csak kis szerencse, hogy pont ott kezdem világítani ismét a falat, ahol egy languszta bajusza lóg ki egy üregbõl. Hatalmas példány, a csápjai legalább egy méteresek és mivel nem ijedõs, alaposan szemügyre vehetjük. Lassan

fordulnunk kell, mert már többeknek is száz bárra csökkent a levegõmennyiségük. A fal még fut tovább nélkülünk, talán majd két év múlva azt a szakaszt is megnézzük. Emelkedünk egészen a párkány széléig és indulunk visszafelé. Eközben ki-kiúszunk a párkány szélétõl, hogy még néhányszor láthassuk a legyezõkorall erdõt. Már majdnem elindulnánk a faltól vissza a hajó irányába, mikor a növényzet tetején megpillantunk valami kis mozgást. Leereszkedve egy kb. tizenkét centis, zöld-sárgás csíkozású csupasz kopoltyús csigát látunk lassan haladni a moszatok tetején. A gyenge áramlás, mint egy zászlót, úgy lobogtatja a rojtos kopoltyúját a csiga hátán. Ez a méret meglehetõsen ritka az Adrián. Haladunk a hajó felé, megint számos polip fészket figyelhetünk meg, amelyekbe rendre be is világítunk, sokáig kevés sikerrel. Már a hajó alá érünk, mikor az egyik lyukban, kövekkel körülbástyázva találunk egy méretes példányt. Próbálkozunk, hátha kijjebb merészkedik, de elõször kevés sikerrel, majd mikor feladjuk és továbbállnánk, talán ezt megérezve, kibújik a lyukból és megmutatja magát. A maradék levegõnket már erre pazaroljuk természetesen.

Több, mint két óra felszíni idõ után és egy rövid hajózást követõen ismét készülõdünk a merüléshez. Ez egy szokatlan látnivalóra irányuló merülés lesz. Nem fal és bár nem is roncs, de mégis köze van a második világháborúhoz. A hely neve Mina. Itt is elõször kelet felé indulunk és egy nagy sziklát kell találnunk a víz alatt kb. tíz méteren, egy párkány szélén. Ez egy irányjelzõ szikla, amelynél elindulunk egy határozottan mélyülõ kanyonban kifelé a mély víz felé. A kanyon nem túl széles, mindkét oldalát látni és középen egyszer csak egy hatalmas sziklatömbhöz érkezünk. Körül ússzuk és alávilágítunk. Megint szerencsések vagyunk, a szikla alján, fejjel lefelé nézve megint egy langusztát találunk. Lassan ereszkedünk tovább és kissé a jobb oldalra húzódunk. Már huszonnyolc méternél vagyunk, amikor a fal bemélyedésében egy újabb langusztát fedezünk fel. Most már nem idõzhetünk itt hosszasan, ahhoz túl nagy a mélység és még süllyednünk kell tovább a homokos sima fenékre,

ahol egy hatalmas amfora áll ki a homokból. Talán egy méternél is nagyobb lehet, a kilógó részbõl következtetve. Néhány kör és már fordulunk is jobbra és emelkedünk fel a falra, majd indulunk kissé visszafelé huszonöt méterig, ahol a fõ látnivalót keressük. Néhány pillanat és már meg is pillantjuk a közel másfél méter átmérõjû, gömb formájú úszóbombát. A felületén, mint a tüskék, úgy állnak ki a valamikori érzékelõk, melyek az érintkezésnél élesítették volna a bombát. A baloldalon jól látható és olvasható a bomba gyártási száma: 153. Az biztos, hogy emiatt egy hajó sem robban fel, de mégis hasznossá vált, legalábbis a búvárok számára. Emelkedünk fel a párkány szélén, egészen a nagy szikláig, ahol fordultunk lefelé. A helyi vezetõnk már vár ránk, integet a kezével és világít a szikla tövébe. Egy legalább negyven centis skorpióhal fekszik a homokban. Ahogy rávilágítunk, eredeti színeiben láthatjuk, piros, vörös, barnás színekben pompázik és néha a lámpa fénye miatt, felállítja tüskés hátúszóit. Haladunk a hajó felé és a szokásos polipfigyelésbe kezdünk, de ezúttal nem járunk sikerrel. Nem keseredünk el túlzottan, az eddig látottak hatása még nem múlt el, a hajón lázasan mesélik egymásnak a látottakat a búvárok.

Utolsó merülési napunk reggelén, ha lehet, még melegebb van, mint eddig bármikor. Ez persze nem zavar bennünket abban, hogy most is idõben elkészüljünk. Ma megyünk a legmesszebb, majdnem egy órát hajózunk a sziget déli oldalán nyugat felé. Alig van szél, a tenger szinte sima, emiatt a hajózás egyáltalán nem tûnik hosszúnak, amúgy is a táj, amerre haladunk, rendkívül szép, vadregényes domboldalak, meredek sziklafalak, lakatlan, festõien szép öblök mellett haladunk el a végcélunkig, melynek neve, Orlandusa kanjon. Egészen a falhoz úszunk a felszínen, és ott merülünk el. Ennek oka, hogy nagyon meredeken folytatódik a fal a víz alatt is. Ereszkedünk a falon egészen egy párkány széléig, melytõ függõlegesen folytatódik a fal egészen harminc méterig. Mi is leereszkedünk egészen az aljába, csakhogy ez nem egy megszokott sziklafal, hanem a faltól alig kijjebb egy hosszan elhúzódó, keskeny zátony helyezkedik el és a kettõ között egy alig pár méter széles kanyont alkotnak. Itt a kanyonban kezdjük meg a tényleges nézelõdést, ugyanis mindkét oldalon hatalmas benyílások, hasadékok vannak, melyben számos élõlény bújik meg, csak észre kell vennünk. Így is történt, egészen az alján már ismerõs csápok lógnak ki az üregbõl. Gazdája egy jól megtermett languszta. Csak pár métert továbbhaladva megtaláljuk a

testvérét is és nagyon meg vagyunk elégedve vele. Lassan kiérünk a kanyonból és kanyarodnánk kissé jobbra a zátony további réseit is vizsgálni, azonban az elsõ csoport vezetõje tõlünk balra, már a visszafelé úton nagyon rázza a shakert. Feladjuk eredeti tervünket, és emiatt balra úszunk, mivel kíváncsiak vagyunk. Meglepõ dolog, egy kb. egyméteres, sárga pettyes muréna kissé megtekeredve várakozik a fal tövében, és kíváncsian néz ránk. Rendkívüli a dolog, ezek nappal itt az Adriában nem szoktak kószálni, emiatt látni sem lehet õket. Most azonban más a helyzet. Kis idõ múlva megelégeli és lassú, kígyózó mozgással elúszik pár métert, majd eltûnik egy lyukban. Haladunk tovább a második különálló zátonyhoz, mely mellett egy hasonló, de jóval rövidebb kanyon található. Alig haladunk benne pár métert, megint egy langusztára bukkanunk, most éppen szemmagasságban. Kis nézelõdés után eljött az idõ a visszafordulásra és ismét útba ejtjük a murénás helyet. Érdemes volt ezt tenni, a muréna félig kibújt a lyukból és megint egészen jól mutatja magát. Emelkedünk a falon egészen tizenöt méterig és haladunk visszafelé, majd az elsõ kanyonhoz érve átúszunk a zátony tetejére és ott haladunk visszafelé. Egy polipot fedezünk fel az egyik mélyedésben, de túl sokat már nem tudunk idõzni a mélység miatt. A zátony végénél fordulunk kifelé a kezdeti pont felé és emelkedünk öt méterig. Kis nézelõdésre még marad idõ, emiatt elõször jobbra fordulunk és tartjuk a biztonsági megálló szintjét. Hihetetlen dolog, de megint észreveszek egy a rejtekébõl kikandikáló murénát. Ez kisebb jóval az elõzõnél, de azért ez is szép látvány. Félénkebb, mint nagyobb rokona, emiatt a közeledésünkre visszahúzódik és csak az orrát dugja ki felénk. Még pár métert haladunk tovább és már elhatározom, hogy fordulunk vissza, mikor megpillantok egymás mellet két, zöld-sárga csíkos csupasz csigát. Ezen a merülésen többet látunk, mint eddig bármikor, úgy tûnik. A maradék idõnket természetesen most már itt töltjük, mielõtt felemelkednénk a felszínre.

Kevés hajózás hazafelé és egy szép öböl külsõ sarkánál kötünk le, majd még számos alkalommal korrigáljuk a hullámzás miatt. Utolsó merülésünk következik az Orlandusa Spilja nevû helyen. Ez egy érdekes formájú barlang lesz. Hosszú felszíni idõ, majd a briefing után, ereszkedünk le a hajó alatt egyelõre csak öt-hat méterre. Ezen a mélységen úszunk nyugat felé, míg el nem érünk egy merõleges futó kanyon párkányáig. Itt ereszkedünk le kb. huszonöt méterre és fordulunk jobbra. Ahogy haladunk, egyre sötétebb lesz a barlang bejáratához közeledve. Nem egy szokványos barlang, hanem inkább egy keskeny résszerû képzõdmény, mely belül folyamatosan fordul és emelkedik, de pont ettõl különleges. Felkapcsoljuk a lámpákat, és párban indulunk befelé, de egymás mögött. Mindkét oldalt elérjük a kezünkkel, olyan keskeny a rés és folyamatosan, de lassan emelkedünk. Eközben persze világítunk minden irányba, hogy lássuk az esetleges élõvilágot is. Már hét méter körül járunk, mikor kiszélesedik a járat, és már elférünk egymás mellett is. Körbenézünk, de csak pár halat látunk, na meg a falakon mindenütt

piros, fehér, és sárga színû valamilyen élõlényeket, megtapadva a sziklán. Emelkedünk tovább, megint kanyarodunk, és lassan elérjük a felszínt. Most egy szikla tetején vagyunk, de nem nagyon tudnánk felállni rá, hogy alaposabban körbevilágítsunk a levegõs teremben. Járatok futnak minden irányban a felszín felé, vagy inkább a hegy gyomrába. Lassan tovább kell indulnunk, hogy az utánunk érkezõknek is legyen helyük, emiatt tovább kanyarodunk és keressük a kijáratot, amit eddig nem lehetett látni. Kék színû keskeny résen jön be alulról a fény, itt fogunk leereszkedni ismét a barlang bejáratához a szinte függõleges járaton. Miután mindenki kiérkezett, indulunk a kanyonban kifelé, mely egyre mélyül és a jobb oldalon a már ismert módon rengeteg a hasadék, melyekbe sorra bevilágítunk. Ez esetben jól elbújtak az élõlények, mert egyet sem találunk, de sebaj, kárpótol bennünket a falon megszámlálhatatlan mennyiségben látható gorgónia. Ezek ugyan kisebbek, mint múltkor, de nagyon sûrûn vannak. Még elnéznénk õket, de lassan emelkednünk kell. Félúton felfelé, az egyik növényen megpillantunk egy csupasz csigát, ez a kicsi fajta, alig egy centis összesen. Kékes, lilás színû, az az igazán ritkafajta. Öt méteres mélységnél fordulunk vissza a hajó irányába és nézzük az oldalt, hátha ráakadunk egy polipra még. Fáradozásunkat eredmény kísérte és egy közepes példányt látunk egy üregben összetekeredve megbújni a maga köré gyûjtött kövek között. Kicsit itt még elidõzünk, majd elbúcsúzunk egy idõre az Adriától.
Idén, ahogy az elõzõ búvártúrák alkalmával is, Korcula ismét nem okozott csalódást. A sziget továbbra is gyönyörû, az idõ is kedves volt hozzánk és az élõlények is nagyon szerettek bennünket, mert megmutatták és engedték lefényképezni magukat, emiatt rengeteg élményben volt részünk a merülések során.

Két év, és jövünk megint!

Malmos Attila

A víz alatti képeket Lozsádi Attila készítette, az összes fotót  megtekinthetitek itt !

A cikkhez kapcsolódó képek

A cikkhez kapcsolódó egyéb tulajdonságok

Ebben a témában talál még 31 cikket: Beszámolók