Búvárkodás a 80-as években

Az alábbi elbeszélést egy kedves búvártársunk küldte be nemrég. Több mint harminc éve vetette papírra élményeit, amikor is a búvárkodás Magyarországon még korántsem volt annyira elterjedt, mint napjainkban, így már emiatt is érdekes olvasmány. Ezúton is köszönjük Zoltánnak a megosztást!

Lent vagyok két méter mélyen a víz alatt; éppen csak annyit mozgok, amennyi feltétlenül szükséges, hogy lent tudjak maradni…

Körülnézek… A víz tiszta kékségével fon, ölel magához. Különös, mámorító érzés lesz úrrá rajtam – talán a mélység okozza? Nem! – ilyet akkor érez az ember, amikor olyasmit csinál, amit szeret, ami kihozza önmagából a vágyat, hogy megismerjen dolgokat, érezze a következő pillanat titkát, varázsát. Számtalan merüléseim alkalmával megfigyelhettem, hogy a víz, a víz alatti világ sohasem állandó, hanem mindig változik, formálja önmagát – és ez az, ami megunhatatlanná teszi!

 A szárazföldhöz szokott embernek a víz alatti világ megváltozott fizikai, biológiai törvényei mindig is nagy kihívást jelentettek és jelenteni is fognak. Az Ember, mint mindenhol - itt is kapzsi, nem elég a természet adta lehetőség, hogy bepillanthat a vizek világába, korszerűbbnél, korszerűbb csodákat gyárt, hogy minél kényelmesebb legyen a csodák élvezete. Ám ettől még az marad, ami a kezdetektől volt: vendég…

Irigylem az első békaembereket, akik még az érintetlen vizekben merülhettek, Ők láttak olyan dolgokat is, amiket én már nem fogok.

Sajnos a mostani generációnak egyre nehezebb, lesz merülésre alkalmas helyeket találniuk – de mindezek ellenére bizakodom, mert egyre több és több ember tagadja meg magától a XX. század rákfenéit és tesz annak érdekében, hogy helyrehozza mind azt, amit megváltoztattak, elrontottak.

Tulajdonképpen ez a kis „iromány” a kissé háttérbe szorított hazai vizek bemutatására íródott, szigorúan búvár szemmel, valamint remélem, hogy megőrzi az egyszer volt csodát.

Vegyen egy nagy levegőt és jöjjön velem - megéri…

A stég deszkái között csillogó víz sokat ígérő birodalmat enged sejteni. A vaskos nádtorzsák előtt egy kapitális naphal sziesztázik. Méltán viseli ezt a nevet, aranymázas pikkelyei gyönyörűen pompáznak a szikrázó napsütésben. Méltóságteljes, lehelet finom uszonyvibrálással egyensúlyozik a vízben, mint valami balerina. Akármilyen ivadékrabló is őkelme, nekem nagyon tetszik. Felúszok levegőért, tovább kell mennünk, mert a közelben egy horgász tanyázik – tapasztaltuk a búvár és a horgász nem igen fér el egymás mellett… Társamra nézek, az Ő szemében is ott bujkál a kíváncsiság; vajon milyen lesz?

Búvárcimborámmal már voltunk itt kb. 2 hete, akkor fedeztük fel ezt a vizet, s annyira megfogott bennünket, hogy nem hagyott nyugodni a gondolat… ez a víz merülhető lesz, végre olyan vizet találtunk, ahol nem csak tapogatunk, hanem látunk is! Vizünk a Dan-zug nevű holtág jól csengett a horgászok körében. Hossza 1,6km, szélessége átlag 40 m, mélysége 2- 3 m.

Végre úgy 100 m–re az utolsó horgásztól alkalmas helyet találtunk a vízbe jutáshoz, örömmel állapítom meg, hogy végre nem kell iszapfürdőt vennem, egy stég könnyíti meg a vízbeszállást. Az eddig merült vizek sokszor lehangolóak voltak, szinte csak az orrunkig láttunk, de nem adtuk fel, hanem újabb és újabb vizeket kerestünk, mint most is.

Kedvezőek a fényviszonyok, szóval remek napunk van! Készítettünk egy bóját, melyet egy hosszú kötéllel, súllyal a végén használatba is vettünk. Kissé félve ismertük be, de valahogy biztonságot adott a zavaros vízben. Bedobjuk a közepe táján és a kötél mentén leúszunk. Meglepődve tapasztalom, hogy a nehezék szőrén-szálán eltűnt, kötelünk meg követhetetlen alakot vett fel, lehetetlen így használni. Nincs mit tenni, ki kell vinni a partra. Mire kiérünk addigra a 6 méter hosszú kötél, művészien összegubancolódott… - teljesen elcsigázottan értünk partra. Alaposan kifújjuk magunkat, majd a part közelében lemerülünk.

Mint valami meggyszósz, sehol semmi, úszunk jobbra - balra, semmi! Mérgesen jövök fel, hogyan lehetséges ez? Fentről jónak látszott. Kimegyünk a partra pihenni (lehiggadni), Zoli kishalakat próbál fogni – a maszkjával… én inkább napozok… Nézem a felhőket és azon elmélkedem, hogy mégiscsak azoknak a kétkedőknek lesz igazuk, akik szerint Magyarországon nem lehet búvárkodni!(figyelem! - az 1980–as években nem volt internet, külföldi újságok és elég elszigetelt volt a búvártársadalom).  Nem! – ezt nem hiszem el! Gyorsan felszerelek, és újra vízbe szállok!

Itt már jobb a helyzet, legalább látom a kezemet. Arra veszem az irányt, ahol először fogalmazódott meg bennem a merülés. Behívom Zolit is és együtt lapátolunk tovább; Ő jobboldalt, én a baloldalon. Egyelőre visszafogott izgalommal várjuk a csodát, hiszen a felszínről látjuk, hogy valami megmagyarázhatatlan éles határ húzódik a vízben és bizony ez a határ tiszta vizet sejtet!  Nagy levegőt veszek és merülök.
Csodálatos kép tárul a szemem elé; egy hínárral gazdagon benőtt öbölben egy vaskos fatörzs fekszik, melyet a víz már a magáénak tekint, vándorkagylók egész kolóniája ütött rajta tanyát, a számukra lehető legkedélyesebb helyet kiválasztva maguk és utódjaik számára. A horgászok az ilyen helyeket átkozzák és dicsérik is egyben; itt végre meg tudják fogni a hőn áhított halat, viszont könnyen el is veszíthetik azt, mikor is az életéért küzdő hal, bemenekül a fatörzs ágai közé és bizony főhet a horgász feje, hogyan is varázsolja ki úgy a zsákmányt, hogy az éles kagylók el ne vágják a horgászzsinórt! Odaúszok a fatörzs fölé és alaposabban is megvizsgálom a vándorkagylókat.

Ez az alig 3-4 cm-es kagylófaj nagyon hasonlít az Földközi - tengerben őshonos sonkakagylóra – természetesen sokkal nagyobb formában. Megpróbálok egyet kiemelni a csomóból… - meglepve tapasztalom mennyire erős kötelék fűzi össze őket, lehetetlen épségben szétválasztani a telepet, nem csoda lábainak mirigye (bisszusz) finom, megszilárduló fonalakat termel, ezekkel szilárdan a vízfenékhez tapad.

Egyre nehezebbé válik az úszás, hátra nézek; annyira lekötött a fatörzs vizsgálata, hogy nem vettem észre, hogy alaposan belegabalyodtam a hínárba, mint valami szörny! Miközben megszabadulok terhemtől, barátomat keresem a nyomok után, hatalmas burványok jelzik, hogy valami érdekeset találhatott! Tőlem nem messze rozmárként bukkan fel és levegővétel nélkül hadarja:
-Lent van egy legalább 20cm –es rák! - majd újra elmerül és lázasan keresi, de ezt lehetetlenné teszi a közben felkavarodott víz. Lelkesedésében megfeledkezett arról, hogy feljövetelkor (ilyen sekély vízben) „liftezni” kell - azaz hagyni, hogy a víz felhajtóereje felhozzon a felszínre és nem ajánlatos lapátolni a sok üledék miatt.

Nem sokára akadály állja az utunkat, két „földnyelv”, amolyan szoros, kb. 5 m átjáróval a közepén. Mivel már jó ideje a vízben vagyunk, úgy döntünk, hogy a szoros sekély és meleg vizében kissé megpihenünk, a hő veszteség pótlása miatt. Alig telik bele 10 perc és nem várunk tovább, túlságosan is piszkálja a csőrünket a szemközti part közelben felsorakozó fatuskók. A csutorát erősen harapva úszok a cél felé. Elérem az elsőt s lemerülök. Jó másfél méter „magasak”, gazdagon benőve víz alatti „dolgokkal”. Középtáj egy kecskerák hívja fel magára a figyelmet, egyik ollója el van csökevényesedve, nyílván egyik rosszul sikerült párbaja során vesztette el. A rákoknak ugyanis megvan az a képességük, hogy az elvesztett ollójukat újra növesztik, ámbár ez az új tesztrész mindig kisebb lesz.

Kiérve az „erdőből” a távolból egy stég oszlopai bontakoznak ki. Innen is látni, hogy valami vakító fehérség van az cölöpök között. A „vakító fehérség” lerágott csirkecomboknak bizonyultak, amit a „természet szerető ember” hátrahagyott, furcsa, már-már bizarr. Megbeszéljük, a mélyebb részeken való merülés részleteit. Zavarosabb lett a víz, barátom egy rákkal tér vissza és lelkesen újságolja, hogy egy nagyobb „test” fekszik a fenéken – talán csónak? Azonban szörnyen fázunk, - így az ostrom várat magára.
 

Halkan káromkodok, izzadok ebben a kutya nagy hőségben, már vagy 30 perce gyalogok és egész egyszerűen nem férek oda a vízhez! – annyi horgász van!

Másfél óra után teljesen elcsigázottan érek kiindulási helyemre, búskomoran lemegyek a partra, úgy 50 méterrel arrébb; és majdnem elordítom magamat… gyönyörű merülő hely, én meg kilométereket gyalogok hiába! Ettől visszatér a jókedvem. Amikor az ember valamit akar és küzd érte, s végül eléri a célját, akkor az örömhöz egy semmihez sem hasonlítható érzés társul.

Magamra öltöm a felszerelést – uszony, maszk, snorkel -  és egy ideig ülő fürdőt veszek az első percben még hidegnek tűnő vízben az akklimatizálódás véget. Pár perc múlva minden rendben, nagyot szippantok a levegőből és lemerülök a nedves elementumban.

A felkavart üledék sűrű átlátszatlan függönye fogad, néhány uszonycsapás és a függöny elmarad. Felemelő kép fogad; előttem a különböző hínár fajták nagy telepeket alkotva zöldellenek, hirtelen ötöt is összeszámolok. A napfény, mint megannyi tüzes nyíl hasít a kristályosan tiszta vízbe, s csillan meg az apró halakon. Közelebb úszok egy rajhoz, megérezve a közelségemet, mintegy láthatatlan karmester parancsára tömörebb egységet alkotnak. Ennek is megvan a tudományos és kézzel fogható magyarázata: magyarán mondva a ragadozó nem tud választani, olyasmi, mint amikor mi emberek elmegyünk fagyizni, de ott bizony 30 féle finomság van, ilyenkor könnyen elkalandozunk, hogy „melyiket is válasszam?”. A nagyobb, magányos halak stratégiája más, elbújnak a sűrű növényzetben.

A fenék nagyrészt iszapos masszából áll, de ahol csak egy tenyérnyi szilárd található, ott tanyát vert a vándorkagyló. Maszkomat odanyomva figyelem a ténykedésüket apró héjmozgatással szűrik a vizet. Felmegyek levegőért.

Az előttem tornyosuló hínárcsomók miatt, kénytelen vagyok minduntalan feljebb úszni, szinte már a felszínen úszok, behúzott hassal siklok a tüskés, éles levelek felett, még bennem él a kellemetlen élmény, nem volt leányálom az esti fürdés… Egy hínárköteg tövénél világos színű rákot pillantok meg, tőrömmel döfésszerű mozdulatot teszek, mire – legnagyobb meglepetésemre – igen sebesen elevickél hátrafelé! Érdekes, sokat olvastam, hallottam erről, de a valóság mindig meggyőzőbb, mint egy kép vagy a leghitelesebb film. Néhány méter után megáll – nyílván biztonságban tudja magát – én azonban kíváncsiságtól fűtve utána eredek… „rákom” azonban érzi, hogy rosszban sántikálok, és ezúttal végleg eltűnik, a szemem elöl.

Odaúszok a parti, sekély vízhez, közel a hínárokhoz és nem mozdulok… Hamarosan kicsiny halak egész garmadája vesz körül - most veszem csak igazán hasznát a sorkelemnek, mert nem kell a fejemet állandóan kiemelni a vízből levegőért, zavartalanul tanulmányozhatom a lenti világot, egy igen találó kifejezéssel élve „magasabbra került a szám, a szememnél”. Minél tovább bámulok ezeket a csöppnyi testeket, annál inkább érthetetlennek tűnik számomra, hogy „hol” az élet ezekben az apró lényekben? Tovább gyönyörködöm a víz alatti világban, a part menti sávban a zöld lesz az uralkodó szín; moszatok egész erdeje bontakozik ki a homályból. Ennek ellenére erősen lecsökken a látótáv. Visszafordulunk. A visszautat mindig a másik oldal becserkészésével oldjuk meg, így nincs üres járat. Izgatottan kémlelem a vizet. A nádas előtt hirtelen elsekélyesedik a víz, s az elpusztult nádszálak megmaradt részei orgonasípokat utánozva merednek a felszín felé. A talaj üledékes, sivár, amolyan holdbéli táj. Gyorsítok. Változik a kép. A csónakkikötő mentén merülök, előttem egy csodálatos hínárerdő, üde zöldje pompázik, apró levelein a megtapadt légbuborékok, mint megannyi ékszer csillognak. Ám ez a szépség odafönn, elveszti a varázsát; összeesik és alaktalan „gaz” lesz belőle.

Betelve a látvánnyal vígan lapátolunk ki, igazán szép élményekkel gazdagodtunk!

Írta: Braun Zoltán

A cikkhez kapcsolódó képek

A cikkhez kapcsolódó egyéb tulajdonságok

Ebben a témában talál még 31 cikket: Beszámolók